Utolsó útjára kísérték dr. Tóth Ákost – barátai, tanítványai és tisztelői a Fiumei úti temetőben vettek végső búcsút korábbi szövetségi kapitányunktól, alelnökünktől, a Budapesten rendezett világ- és Európa-bajnokságok versenyigazgatójától, a Testnevelési Egyetem úszótanszékének nyugalmazott vezetőjétől.
Sok-sok könny buggyant ki a szemekből, amint dr. Sós Csaba – szövetségi kapitány, Tóth Ákos utóda a tanszékvezetői székben – elköszönt tőle egy csodálatos búcsúbeszéddel, melyet most közreadunk.
„Tisztelt Gyászoló Család!
Kedves Kollégák, Barátok, Tanítványok!
Kedves Ákos!
Nagyon nehéz most megszólalnom.
Nem azért, mert nem lenne mit mondanom Rólad. Éppen ellenkezőleg. Azért nehéz, mert túl sok mindent kellene elmondanom. Egy hosszú közös életút emlékeit, egy szakmai kapcsolat történetét, amelyből barátság lett, és egy barátságét, amely számomra idővel valami ennél is többet jelentett.
Mentorom voltál. Mesterem. Kollégám. És atyai jó barátom.
A mi történetünk akkor kezdődött, amikor én még úsztam, Te pedig szövetségi kapitány lettél.
Viharos időszaka volt ez a magyar úszósportnak. Nem volt könnyű feladat akkor vezetőnek lenni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni. Te mégis éppen ebben az időszakban tetted le igazán a névjegyedet.
Nem a pozíció volt fontos, hanem az ügy, amelyet szolgáltál.
Te hívtál a Testnevelési Egyetemre. A saját tanszékedre.
Arra a tanszékre, amelyet Te alapítottál, és amely különleges helyet foglal el a magyar úszósport és a magyar felsőoktatás történetében. Először jött létre Magyarországon önálló úszás tanszék.
Neked volt hozzá elképzelésed, szakmai erőd és kitartásod, hogy létrehozd.
És aztán elérkezett egy pillanat, amelyre egész életemben emlékezni fogok.
Én váltottalak a tanszékvezetői székben.
Maradhattál volna még másfél évig. Jogod, lehetőséged lett volna hozzá. De Te nem kapaszkodtál két kézzel a székbe.
Ez sokat elmond Rólad.
Talán többet, mint bármilyen cím vagy kitüntetés.
Mert vezetőnek lenni sokan szeretnének. De tudni, hogy mikor kell átadni a helyet a következőnek, és utána sértettség, féltékenység vagy hiúság nélkül ugyanúgy tovább dolgozni vele – ehhez már valódi emberi nagyság kell.
Te ezt megtetted.
Átadtad nekem a tanszéket, de nem fordítottál hátat neki. Ugyanúgy dolgoztunk tovább együtt. Nem azt figyelted, hogy ki ül a tanszékvezetői székben, hanem azt, hogyan tudjuk tovább építeni azt, amit elkezdtél. Ez voltál Te. Alkotó ember.
Mert a Te szakmai örökséged nem csupán tisztségekből áll.
Oktatófilmed Ezüstgerely-díjat nyert. Együtt írtuk az egyetemi jegyzeteket, amelyeket Te szerkesztettél. Tanítottál, rendszereztél, írtál, alkottál. Amikor átadtad a tanszéket, valami nagyon jellemzőt tettél.
Kiraktad az asztalra az úszás egyetemi tankönyvét. Számomra ez a kép ma már jelképpé vált.
Nem üres asztalt hagytál magad után. Ott volt rajta a könyv. A tudás.
A munka. Az életmű egy darabja.
A kapcsolatunk régen túlnőtt a szakmán.
Az életem fontos eseményeit is figyelemmel kísérted.
Ismerted a gyerekeimet. Szeretted őket. Ők is ismertek Téged.
Kevés embernek adatik meg az életben, hogy egy kapcsolat ilyen hosszú ívet járjon be. Sportolóból kolléga lettem.
Kollégából tanszékvezető-utód.
Tanítványból barát.
Közben pedig Te ugyanaz az ember maradtál számomra, akihez mindig lehetett fordulni.
Ha kellett, szakmai kérdésben. Ha kellett, emberi kérdésben.
De ma egy másik mércét választok.
Azt, hogy mi marad egy ember után más emberekben.
És belőled nagyon sok marad.
Ott vagy a magyar úszásoktatásban és edzőképzésben. Ott vagy az általad alapított tanszék történetében. Ott vagy a könyvekben és jegyzetekben, amelyeket generációk vettek és vesznek kézbe. Ott vagy azoknak a tanítványoknak a gondolkodásában, akik talán már észre sem veszik, hogy egy-egy mondatukban a Te gondolatodat adják tovább.
És ott maradsz bennem is.
Nem lehet mindent tankönyvből megtanulni. Ehhez példakép kell.
Nekem Te voltál az.
Kedves Ákos!
Amikor annak idején kiraktad azt a tankönyvet az asztalra, egyikünk sem gondolta, hogy egyszer majd nekem kell itt állnom, és búcsúznom Tőled.
Most mégis itt állok.
És arra gondolok, hogy valójában akkor nemcsak egy tanszéket adtál át nekem.
Átadtál valamit abból a hitből is, hogy amit az ember egy életen át felépít, annak akkor van igazán értelme, ha lesz, aki továbbviszi.
Én megpróbálom továbbvinni. A szakmában. Az egyetemen. A tanítványainkban. És abban is, ahogyan a saját gyerekeimhez fordulok.
Mert mostantól, amikor a fiamnak tanácsot adok, bizonyára lesznek mondatok, amelyekben ott lesz valami abból a bölcsességből is, amit egykor Te adtál nekik – és nekem.
Nagyon fogsz hiányozni, Ákos. Hiányozni fognak a beszélgetéseink. A véleményed. A tanácsaid. A jelenléted.
És hiányozni fog az a megnyugtató tudat, hogy valahol ott vagy, és ha szükség van Rád, lehet Hozzád fordulni.
De amit adtál, az itt marad.
A tudás, amelyet továbbadtál. A tanítványok, akiket felneveltél.
És mindaz, amit emberként hagytál bennünk.
Én pedig különösen őrzöm mindazt, amit Tőled kaptam. Köszönöm, hogy szövetségi kapitányom voltál.
Köszönöm, hogy Te hívtál a TF-re.
Köszönöm, hogy bíztál bennem annyira, hogy rám bíztad azt, amit Te hoztál létre. Köszönöm a közös munkát. Köszönöm a barátságodat. Köszönöm, hogy figyeltél a családomra és a gyerekeimre.
És mindenekelőtt köszönöm azt a sok évtizedet, amelyben az életem része voltál.
Büszke vagyok arra, hogy a tanítványod lehettem.
És még büszkébb arra, hogy a barátomnak mondhattalak.
Isten Veled, Ákos.
Nyugodj békében.”
