Újabb hatalmas veszteség érte a magyar úszósportot: ma délután örökre elaludt olimpiai bajnok legendánk Székely Éva. Csaknem egy hónappal 93. születésnapja előtt hagyott itt bennünket Helsinki olimpiai bajnoka – egy lenyűgöző életút ért most véget, egy csodálatos gondolkodótól búcsúzunk. 1952-ben lett olimpiai aranyérmes 200 méteres mellúszásban, majd ezüstérmes 1956-ban.

Az elsők között tanulta ki a pillangóúszás technikáját, amiért sokáig csak Pillangókisasszonyként emlegették, aki aztán edzőként is dolgozott, lányát, Gyarmati Andreát szintén az olimpiai dobogóig vezette.

Sok-sok csodálatos interjút adott, Sírni csak a győztesnek szabad című könyve kötelező olvasmány mindenkinek.
Most néhány szépen megfogalmazott gondolattal búcsúzunk tőle – hamarosan az egyik utolsó, egészen lebilincselő interjújával köszönünk el tőle.

“Volt ott egy úszómester, Csuhaj bácsi, engem is megpróbált tanítani szépen, szabályosan úszni, de nem boldogult. Volt nála egy rúd, a végén kötélhurok, abba kellett belebújni, és egy helyben gyakorolni a tempókat: has alá-széjjel-össze, de ez ellen fellázadtam, és nyivákoltam, hogy nem lógni akarok, hanem haladni! Ez aztán egész életemet is jellemezte egy kicsit. Sose lógni akartam, mindig haladni szerettem volna. Hogy mennyire sikerült? Ez más kérdés… De nekem az volt a sorsom, hogy ússzak. Nekem a víz volt a valódi közegem. Igazán jól, biztonságban csak ott, a medencében éreztem magamat. Csik Ferenc megjelenése is csak ezt erősítette meg bennem. Csak követtem a sors kijelölte utamat.”

„Az olimpiai bajnokág belső biztonságot jelentett csalódások, pletykák, rosszindulat, irigység ellen. Amikor az ember úgy érzi, hogy kirántják a lába alól a talajt, akkor tud kapaszkodni valamibe: ő volt a legjobb valaha a világon. Erőt meríthet abból, hogy ezt soha senki nem veheti el tőle. Sok mindent elvettek az emberektől, rangot, címet, vagyont. Milliókat aláztak meg méltóságukban. Ebben a változó világban az olimpiai arany olyan, mint egy állócsillag a világmindenségben.”

Hasonló bejegyzések