Mielőtt bárki úgy gondolta volna, hogy a vegyesúszás birodalma kifogyott a férfitehetségekből, Kós Hubert révén újabb magyar Európa-bajnoka van sportágunknak – ő szerezte a 10. aranyérmünket a 200 vegyes Eb-történetében (a többi nációnak maximum három akad). Később Késely Ajna bizonyította, bárhonnan van visszaút, az ő 400 gyorson szerzett bronzérme méltó zárása volt a római egy hétnek, melynek végén megállapíthatjuk: a generációváltás alatt az éremgyár zavartalanul üzemel, avagy 15 dobogós helyezéssel – 5 arany, 7 ezüst, 3 bronz – az éremtáblázat második helyén végeztünk az olaszok mögött. Ezt nézhetjük jobbról, balról, alulról és felülről, akkor is szenzációs teljesítmény!

 

Tény, esztendeje Budapesten kissé megrezzentünk – bár Hosszú Katinka tartotta a lépést (még) az európai elittel, és Mihályvári-Farkas Vikivel hoztak egy 1-2-t női 400 vegyesen, a férfiaknál viszont olyasvalami történt, ami 1999 óta soha: érem nélkül maradtunk a vegyesúszó-számokban. Ami azért egy olyan náció esetében, amely Hargitay Andrásék óta, azaz hovatovább fél évszázada folyamatosan termeli ki a tehetségeket, mégiscsak kissé lélekzsibbasztó.

 

Kós Hubert ugyan már a Duna Arénában is villantott egy komolyabbat tavaly májusban, 1:56.99-es junior világrekorddal vitte az előfutamokat, hogy aztán a finálét teljesen elizgulja – még pár tizeddel gyengébb idővel is dobogóra állhatott volna, és akkor a nagy széria sem szakad meg.

 

Most már persze látszik, hogy egy tizenéves úszónál nem ugorhatók át bizonyos fejlődési-érési szakaszok: Hubinak kellettek ezek a leckék, a novemberi, kazanyi rövidpályás Eb-n ugyanakkor már volt némi sikerélménye, megszerezte első felnőtt érmét (tán Abu Dhabiban is folytathatta volna, de elnyelte a Covid). És az idén is vennie kellett néhány lépcsőfokot, míg végül elért az aranykapuig.

 

Sőt, ez a római Eb sem volt eleinte fáklyásmenet a számára: kőkeményet hajrázott 400 vegyesen, ám maradt a negyedik hely. Később jött a komoly kihívás: kétszáz hátat és száz pillét úszni két nap alatt, átfedéssel. Becsületére legyen mondva, mindkettőben meglett a döntő, más kérdés, hogy akadtak olyan pillanatok, amikor kerekperec kijelentette: ha az egyikben negyedik lesz, a másikban meg kilencedik idővel esik ki a középdöntőből, akkor az első géppel hazamegy. Hát… nyolcadikként azért csak bekerült pillén – és ott megint csak jött szépen a legszélső pályán, ám újfent be kellett érnie a negyedik hellyel.

 

Elég lélekrohasztó állni a vegyes zóna elején, tudva, hogy Hubi hamarosan feltűnik a színen, bele kell nézni a szemébe, és ennek az átkozottul tehetséges srácnak a tekintetéből újra ki lehet olvasni azt a fájdalmasan megválaszolhatatlan kérdést, hogy már megint miért történt ez így? Maradt a remény, hogy valamikor csak jön az áttörés…

 

Kedd este mindenesetre Hubinak visszajött a hangja, valami olyasmit magyarázott, hogy „szépen elaltattuk őket”, ami akár igaz is lehetett, ám legkésőbb a második elődöntő végén, amikor kiderült, hogy – akárcsak a tavalyi Eb-n – első idővel lett finalista, garantáltan felébredt mindenki. Azt azonban hiába remélték a vetélytársak, hogy az ifjú Kós ugyanúgy megreccsen, mint 2021 májusában. Pontosan azért, mert tartalmas és tanulságos egy esztendő áll mögötte.

 

Eddig mellen akadtak problémái, most viszont egyáltalán nem szakadt le – az utolsó ötvenen aztán úgy jött, mint a vihar: egyszerűen söpört. Az olasz Razzetti tekert mellette, mint a meszes, de Hubi tempóin látszott, hogy ezt most már akkor sem adja, ha reá rogyasztanák az eget. Meg is nyerte az őrülten szoros befutót, de igazából egyértelműbbnek tűnt a győzelme, mint azt a 0.10-es különbség mutatja.

 

Így esett hát, hogy a birodalom először is Razzettinek vágott vissza: az olasz legyőzte 400-on Verrasztó Dávidot – tegnap viszont előbb Márton Ricsi bucizta le a 200 pille hajrájában, s vitte el előle az ezüstöt, huszonnégy órával később pedig Hubi nyúlta le a falnál, s gátolta meg a 200-400 vegyes leduplázását. Vagy úgy is fogalmazhatnánk: Kós 2014 után visszahozza Budapestre a 200 vegyes koronáját, amelyet utoljára Cseh Laci viselt a magyarok közül, miután Berlinben azóta is megdönthetetlen rekordként zsinórban ötödjére nyerte meg a számot. Korántsem mellesleg Hubi révén megszületett kétszázon a tizedik magyar arany – viszonyításképp: a szám éremtábláján második finneknek van három. (Négyszázon még fullasztóbb a fölény: 27-ből 14-szer győztünk – szóval ez tényleg birodalom).

 

Ugyanakkor azt is tudjuk, Kóséknál úgymond volt a csemetéknek gyerekszobájuk: az idősebbik fiú ugyan vadul viháncolt a vízben, ám hamarosan páratlan intelligenciájához méltó módon ecsetelte a médiazónában, hogy 1. azért ez gyengébb idő, mint a tavalyi, de persze itt a győzelem a lényeg; 2. ez egy ajándékarany, minthogy a budapesti vb-n taroló francia újhullámos Leon Marchand most inkább a pihenést választotta. Szóval két negyedik hely után akár ünnepeltethette is volna magát, elvégre Európa-bajnok lett, és ez az a sportág, ahol az állhat fel a dobogó tetejére, aki az aznapra kiírt fináléban a legjobbnak bizonyult; aki úgy döntött, hogy nem jön el, azt nem lehet legyőzni, mint ahogy kikapni sem tőle. Mégsem röpködött, de minimum lebegett felettünk örömtől ­– mert tisztában van az erőviszonyokkal. Igaz, ettől még bajnokok sorában immáron örökre Hubi neve íródik be 2022-höz, kitörölhetetlenül.

 

Előtte nem sokkal Jakabos Zsu veselkedett neki a kétszáz pillangónak – a 10. Eb-jén szereplő győri kiválóságtól már az is fegyvertény, hogy a négyvegyes ezüstje után még ebbe a fináléba is bekerült, ahol 10-12 évvel fiatalabbakkal kellett felvennie a versenyt. Sőt, a számot végül megnyerő, a tavaly épp itt a római junior Eb-n feltűnő Lana Pudar konkrétan abban az évben született, amikor Zsu már a második felnőtt Eb-jén lépett rajtkőre – szóval a 17 éves bosnyák országa első érmeit szerezte a felnőtt Eb-k történetében, míg Zsu ötödikként zárt.

 

A magyar szereplés utolsó felvonása a női 400 gyors fináléja volt: reggel Fábián Betti harmadik idővel került be, azaz inkább őt gondoltuk esélyesebbnek – ám aztán kiderült, hogy a 2019 után komolyabb krízisekben elmerülő Késely Ajna nagyon is visszatalálóban van egykori önmagához. Legalábbis örömteli, hogy a 2018-as Eb-n még érmeket szerző, a 2019-es vébén épp az ezen a távon a dobogóról századokkal lemaradó Ajna Bernek Péter keze alatt is végre arra felé kanyarodott, amerre mindenki várja (és naná, hogy pont ezen a távon történt: elvégre Peti, ha rövidpályán is, de világ- és Európa-bajnok volt négygyorson). Szóval Késely egészen bronzéremig szaladt – miközben a német Gose sokak döbbenetére nyolcnál megakasztotta a történelmi tripla-triplára készülő, azaz a 400-800-1500-as távokat három egymást követő Eb-n bezsebelni akaró olasz Quadarella győzelmi sorozatát.

 

Ajna a Paltrinieri-féle taktikából profitált, még ha nem szándékosan törekedett arra, hogy az 1-es pályára kerüljön (az olasz zseni direkt így intézte a budapesti vébén) – ott ugyanis gyakorlatilag Bernek Petiéktől és a többi edzőtől karnyújtásnyira úszva élőben hallotta az összes instrukciót, valamint látta a gesztusokat is; így azt is, hogy az utolsó hosszra fordulva Peti mutatja, minden okés – ami számára tökéletes magabiztosságot kölcsönzött az utolsó méterekre.

 

Egyébiránt a bronz biztos volt: Ajnát ugyanis leginkább Betti hajrára fenyegette, ám végül sikerült előtte érintenie a falat, Fábián pedig negyedikként zárt.

 

Ez volt a magyar csapat 15. érme itt, Rómában (5 arany, 7 ezüst, 3 bronz) – amivel az éremtáblázat második helyén zártunk az 57 versenyzőt indító, és sosem látott tarolást végző olaszok mögött (ők 35 érmet nyertek, ami éppúgy Eb-rekord, mint a 13 bajnoki címük).

 

Node minket most csak érdekeljen a magyar válogatott: mi pedig nagyon büszkék lehetünk a csapatra, amiért ilyen elsőrangúan szerepelt.

Hasonló bejegyzések